A MUNKÁCSI EGYHÁZMEGYÉRE NEHEZEDŐ KOMMUNISTA NYOMÁSGYAKORLÁS 

1944-1949

Szovjet politikai nyomásgyakorlás a görögkatolikus egyházra

A görögkatolikus egyház elleni rendelkezések Romzsa Tódor püspök vértanúhaláláig
(1944. szeptember 27. – 1947. október 31.)

Kárpátalján 1944 októbere után, közvetlenül a szovjet csapatok bevonulásával megkezdték kiépíteni az új politikai rendszert. A kárpátaljai társadalmi rendszer szovjetizálásának egyik elemét képezte a görögkatolikus egyház "elvágása" annak nyugati és katolikus kapcsolataitól. Mint korábban kifejtettük, a kommunista rendszer erre a célra a görögkatolikusok egyházi uniójának a megszüntetését jelölte ki célul, amiből levezették az "újraegyesülés" ("возз'єднання") fogalmát is. A görögkatolikus egyháztól azt várták el, hogy hagyja figyelmen kívül a több évszázadra visszanyúló, sajátos Kárpát-medencei görögkatolikus örökségét, mondja ki szakítását a katolikus egyházzal és egyesülési szándékát az orosz pravoszláviával. Az egyházegyesítési folyamat politikai motiváltságát és annak központi irányítását az a tény is alátámasztja, hogy az államszervezési és az egyházi egyesítésre is ugyanazt a kifejezést alkalmazták.

Az egyházmegye papsága felé a szovjet csapatok megjelenésével azonnal megkezdődött az ez irányú nyomásgyakorlás. Kárpátalján az 1944–1946 közötti időszakot általánosságban is a politikai jellegű koncepciós perek jellemezték. Akkor még az egyházi személyek közül is azokat érintették a letartóztatások és a provokációk, akik az 1944 előtti időszakban a papi tevékenység mellett társadalmi és politikai feladatokat is elláttak. Ennek előjeleit látva, s a lehetséges atrocitásoktól félve, 1944 végén több egyházi egyén elhagyta Kárpátalját.

Romzsa Tódor püspökkel és az egyházmegyei vezetéssel az első komoly feszültségre az 1944. november 6-án megrendezett ungvári ünnepség – és a hozzá kapcsolódó események –alkalmával került sor, amelyet a IV. Ukrán Front katonáinak az üdvözlése és a nagy októberi szocialista forradalom ünneplése alkalmából szerveztek. Az állami propaganda szempontjából szükség volt egy olyan ceremóniára, amelyen a kárpátaljai nép kifejezhette egyesülési akaratát a Szovjetunióval. A görögkatolikus egyház tekintélye a kárpátaljai nép körében jelentős volt, ezért kézenfekvő gondolatnak tűnt az egyesülést lebonyolító aktivisták számára, hogy Kárpátalja Szovjetunióval való szövetségi szándékát a görögkatolikus egyház prominens személyiségeivel mondassák ki.

A görögkatolikus egyház azonban nem kívánt asszisztálni Kárpátalja szovjethatalom általi bekebelezési folyamatához. A püspök nem volt hajlandó kifejezni a kárpátaljai nép látszólagos igényét. Pedig I. Petrov tábornok, a IV. Ukrán Front vezetője előzetesen még utasította is az egyházfőt, hogy mindenképpen jelen kell lennie a rendezvényen, és amennyiben nem akar beláthatatlan következményeket a görögkatolikus egyházra nézve, eleget kell tennie az utasításnak. Punykó Sándornak, a püspök személyi titkárának beszámolója szerint a főpásztor nagyon diplomatikus beszédet mondott az eseményen: "Dicsérnünk kell mennyei Atyánkat azért, mert a háború borzalmai nagy megrázkódtatás és áldozatok nélkül haladtak át a területünkön, s hogy a fegyverek és bombák mennydörgése nem ijesztettek meg bennünket. […] A felszabadítás egy testvérnép által közeledik, amelynek szokásait és nyelvét az irodalomból jól ismerjük. Köszönetet mondott Sztálinnak, a vezetőnek a felszabadulásért, és sikert kívánt a győzelemhez és a béke megteremtéséhez."

Az ünnepség másnapján a "Zakarpatszka Ukraina" című helyi lap nagy terjedelmű cikket közölt az ünnepségről és a beszédekről. A püspök szónoklatát úgy változtatták meg, hogy azt a látszatot keltse: ő kéri Kárpátalja újraegyesítését Szovjet-Ukrajnával. A püspök reklamációjára a következőt válaszolták: "Nem így beszélt, de ezt kellett volna mondania." Az ünnepségről szóló híradás az országos lapokban is megjelent, melyben a városi küldöttség tagjai között elsőként szerepelt a püspök neve. Az egyházmegye vezetése megértette a szovjetrendszer módszereit és viszonyulását a görögkatolikus egyházhoz. Kárpátalja egyesülési szándékát végül 1944. november 26-án a Kárpátontúli Ukrajna Népi Bizottságainak első kongresszusán a "Kárpátontúli Ukrajnának Szovjet-Ukrajnával való újraegyesítéséről" szóló kiáltvány elfogadásával nyilvánították ki.

A püspökre és legszűkebb környezetére gyakorolt pressziók tovább erősödtek. Közben lezajlottak az első koncepciós perek, s kivégezték az első papi személyeket, akik addig az egyházi szolgálatuk mellett társadalmi és politikai feladatokat is elláttak. Az egyházmegye első vértanúja a 76 éves Demjanovics Péter Pál rahói esperes, magyar országgyűlési képviselő lett, akit saját népe ellen elkövetett árulással vádoltak és 1945. április 23-án végeztek ki az ungvári börtönben. Fenczik Istvánt, aki több társadalmi státusza mellett szintén országgyűlési képviselő volt, az 1946. június 3–14. közötti napokban végezték ki szintén Ungváron, ugyanazzal a váddal. Neki előzőleg felajánlották, hogy püspökké szenteltetik, ha "átvezeti" a kárpátaljai görögkatolikusokat a pravoszláviába. Ezt ő a következő szavakkal utasította vissza: "Egy görögkatolikus pap ilyen mélyre nem süllyedhet." Legeza Péter 1946. november 24-én, Ilniczky Sándor, Keselya János 1947-ben lett vértanú. A politikai jellegű letartóztatások áldozatává vált Ortutay Jenő ungi főesperes és országgyűlési képviselő, Beregszász egykori polgármestere is, aki 1950 karácsonyán az ábeszi (Абезь, RU) lágerben halt meg. Ezen korai intézkedések után további görögkatolikus papok negligálása következett. A háborút közvetlenül követő időszakban a szovjet közigazgatási és politikai rendszer kiépülésével párhuzamosan azokat tartóztatták le, akik a szovjet ideológia szerint aktív szerepet vállaltak a korábbi állami- és társadalmi rendszer fenntartásában.

A bűnügyi dossziék irataiban és a papok haláláról szóló jelentésekben általános kifejezéssé vált a "gyanús körülmények", az "ismeretlen körülmények" szófordulat. Ezek egyértelmű utalások voltak a szovjetek hatóságok sajátos tevékenységére, amelyek bármilyen megoldást bevethetőnek tekintettek a cél elérése érdekében. Az esetek kivizsgálása nem történt meg, legtöbbször el sem kezdődött.

Az államhatalmi szervek fölényüket a püspökkel való kommunikációban is igyekeztek kifejezni. Tódor püspököt rendszeresen bekérették, pontosabban berendelték az állami hivatalokba, s a politikai nyomást a meghívókban tükröződő kommunikáció szintjén is gyakorolták. A "beszélgetésre", "fontos beszélgetésre" és a "nagyon fontos beszélgetésre" utaló szófordulatok, illetve a hivatalba való "behívás" és "a kötelező megjelenés" időpontja közötti rövid időintervallumokkal is azt sugallták, hogy a püspöknek állandóan rendelkezésükre kell állnia.

A Munkácsi Egyházmegyére nehezedő nyomás 1945 elejétől egyre erősebb lett, különösen a csehszlovák–szovjet megegyezés után. A politikai vezetők olyan körülményeket teremtettek, amelyek azt az érzést keltették az emberekben, hogy a görögkatolikusok zavarják a szovjethatalom béketeremtési törekvését. Kárpátalja-szerte állandósultak a görögkatolikus papokra nehezedő pressziók, letartóztatások, házkutatások és provokációk, s ezzel a tevékenységgel párhuzamosan a hatalom a pravoszlávokat pártfogolta. Miközben az állam egyházi földeket és templomokat vett el a görögkatolikusoktól, földeket és templomokat adományozott a pravoszláv közösségeknek. Kárpátontúli-Ukrajna (Закарпатська-Україна) Néptanácsa 1945. április 20-án hozott határozatot az egyházi ingatlanok egyszerű többségi döntéssel történő átruházásáról, ami megteremtette a lehetőséget az egyházi tulajdon más egyház szükségleteire és az állami célokra történő átadására is. Ez utóbbi biztosított a feltételét annak, hogy amennyiben egy közösség pravoszlávvá alakult, a vagyona is a pravoszláv egyház tulajdonába került. A többnyire ellenőrizhetetlen folyamatokban minden esetben a görögkatolikusok maradtak alul.

A görögkatolikus egyház állami nyilvántartásba vétele továbbra sem történhetett meg. A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyére úgy tekintett a kommunista állam, mint ami kompromittálódott az előző államrendszerek idején. A görögkatolikus egyházat a németek szövetségesének tekintették, akik a szovjet ideológia szerint felforgató tevékenységet végeztek a területen. Az állami hivatalok részéről a kárpátaljai görögkatolikusok "újraegyesülési" folyamatának lebonyolításához azonban nem sikerült létrehozni az úgynevezett "kezdeményező csoportot" ("ініціативна група"), amint az a szomszédos Galíciában a görögkatolikus egyház likvidálási folyamatában megtörtént 1946 márciusában. Az államhatalom számára egyre nyilvánvalóbb lett az a felismerés, hogy a kárpátaljai görögkatolikusok beolvasztása az orosz pravoszláv egyházba nem bonyolítható le a galíciai minta alapján. Vagyis nem tudnak olyan helyzetet teremteni, amelyben a görögkatolikusok részéről indult önkéntes egyesülésként tüntethetnék fel a beolvadás folyamatát.

P. Vilchovij, az USZKSZ Vallási Kultuszok Ügyeinek Tanácsa elnökének 1947. július 7-én a görögkatolikusokról készített titkos jelentéshez javaslatokat fogalmazott meg a görögkatolikus egyház működésének visszaszorítása érdekében. A felsőbb vezető beavatkozására minden bizonnyal azért volt szükség, mert továbbra sem kezdődött meg látványosan a görögkatolikusok egyesülése a pravoszláv egyházzal. Az útmutatás főbb pontjai a következők: megtiltani az unitusoknak új templomok építését, s a régiek felújítását; támogatni az USZSZK nyugati területeiről újraegyesült papokat, hogy a pravoszláviával való egyesülés aktív támogatói legyenek; a pravoszláv egyház püspöke, Nesztor segítségére helyi "szakadárokat" választani; ideiglenesen tartózkodni kell a szertartás gyökeres megváltoztatásától, kivéve a pápa nevének az elhagyását; népszerűsíteni kell a lembergi zsinat határozatát, és a róla készült filmet bemutatni; bezárni az unitus papi szemináriumot; Romzsa püspök és környezete irányában határozottabb intézkedéseket alkalmazni; ellenezni a latinizációs folyamatokat és az átlépést az unitus egyházból a római katolikus egyházba; megtiltani a római katolikus papoknak a görögkatolikus egyházközségek látogatását; összeírni azokat a papokat, akik visszatartják a görögkatolikusokat a pravoszláviára történő átlépéstől; kidolgozni egy tervet az unitus közösségek és kolostorok működésének visszaszorítására; speciális nyilvántartásba kell venni az unitus szerzetes-papokat és misszionáriusokat, tanulmányozni kell a viselkedésüket és gyakorlati tevékenységüket; meg kell vizsgálni azon görögkatolikus papok viselkedését és hangulatát, akik átmentek polgári munkára, de papi méltóságukat nem tették le.

1944. december 5-e után Kárpátalján az erőltetett szovjet típusú szekularizálás vette kezdetét, amelynek egyik eleme az egyház és az iskola szétválasztása volt. A folyamat a felekezeti iskolák jelentős száma miatt a görögkatolikus egyházat érzékenyen érintette. Az Ungváron működő két görögkatolikus tanítóképzőből ugyanis jelentős számú kántortanító és kántortanítónő került ki. A kántortanítónők közül részben görögkatolikus papfeleségek lettek, míg mások a görögkatolikus értelmiségi réteget bővítették Kárpátalján. A munkácsi ruszin és magyar tannyelvű tanítóképzőnek is nagyszámú görögkatolikus vallású hallgatója volt. Az iskolák kisajátítása (1945. április 20.) után a tanárok kikerültek az egyház vonzásköréből, hiszen állami alkalmazottak lettek. Az államosítás a papcsaládok helyzetét tovább nehezítette, mert 1947-től minden papfeleséget elbocsátottak az iskolából, akik addig tanítónőkként oktattak. Ezáltal is megpróbáltak nyomást gyakorolni a családfőkre, hogy térjenek át a pravoszláviára. Az eljárás a görögkatolikus egyház általános mellőzése mellett a papcsaládok lelkületének és egzisztenciájának megsemmisítésére irányult. Ennek céljából a papcsaládokat kilakoltatták a parókiákról, következő lépésként pedig elvették a templomokat is. Ezzel a tudatosan felépített folyamattal a papcsaládokat lépésről lépésre a társadalom peremére szorították.

Romzsa Tódor püspök érzékelte a görögkatolikus egyházra nehezedő nyomás fokozódását, ezért tovább erősítette a kapcsolatot papjaival. A papnövendékeket is figyelmeztette felszentelésük előtt, s a jövőjüket illetően – a papság szentségének felvételéhez – megfontolt döntést kért tőlük. "A jelenleg megnyílt egyetem is várja a kitűnően végzett gimnazistákat, mert papként rendkívüli megpróbáltatások jöhetnek, ami még az életükbe is kerülhet!" – hangoztatta a püspök. A püspök állami nyomással szembeni bátor fellépése imponált a papnövendékeknek, s egyre inkább a teológusok eszményképe lett. A politikai és társadalmi nehézségek és a várható veszély ellenére 1945-ben 5, 1946-ban 14, 1947-ben 13 tanulmányvégzett papnövendéket szenteltek pappá az egyházmegyében. A határlezárások után Romzsa Tódor görögkatolikus püspök még a latin szertartású római katolikus egyház számára is szentelt papot: 1947. június 13-án a püspöki palotában katolikus pappá szentelte Hudra Lajost (1917–1995), mégpedig két kispap, a latin szertartású római katolikus Bujaló Bernát és a görögkatolikus Vaszkó András jelenlétében.

Miután a püspök és az egyházmegye vezető papjai többször is kinyilvánították a pravoszlávia elutasítását, azzal fokozták a rájuk nehezedő nyomást, hogy Romzsának megtiltották a munkácsi társszékesegyházban a hagyományos augusztus 15-i Nagyboldogasszony-napi (a Julián-naptár szerint 1947. augusztus 28-i) ünnepségen való részvételt. Bogdanov százados, az USZSZK MGB (Állambiztonsági Minisztérium) különleges operatív osztályának vezetője 1947. szeptember 10-én Popereka vezérőrnagynak, az USZSZK MGB miniszterhelyettesének kijelentette, hogy a görögkatolikus egyház likvidálása lehetetlen Romzsa Tódor személye miatt. Viszont az ő kiiktatása nem ajánlatos az adott körülmények között, ezért javasolja Romzsa külföldre távozását. A püspök eltávolításának a szükségességét fogalmazza meg I. Romer, az Orosz Pravoszláv Egyházügyi Tanács kárpátaljai megbízottja is, élesen kritizálva a megyei vezetés tevékenységét: "Romzsa püspököt és helyettesét, Chirát így vagy úgy, de haladéktalanul meg kell fosztani attól a lehetőségtől, hogy Róma felé vonják Kárpátalja majd másfél millió szovjet polgárát. Meg kell akadályozni, hogy tovább folytassák államellenes, hazafiatlan tevékenységüket."

A nyomásgyakorlás végül tragédiához vezetett: 1947. október 31-én meggyilkolták az egyházmegye főpapját. Előbb balesetnek álcázott merényletet követtek el Romzsa Tódor ellen, majd a kórházba szállított és már gyógyulófélben lévő püspököt kuráre-injekcióval kivégezték.

A merénylet és a püspök halálának körülménye a kárpátaljai és nyugat-ukrajnai pravoszláv püspökök egy csoportja számára is túlzásnak tűnt. Nesztor munkácsi, Anton sztanyiszlávi és Mihail drohobicsi püspökök levelet írtak N. Hruscsovnak, amelyben kifejtették véleményüket, hogy az eset "ártott a právoszláviának" és felháborodást váltott ki. Az államhatalom viszont abban bízott, hogy ezzel sikerül megtörni a görögkatolikus egyház ellenállását. Ettől kezdve erőteljesebb lett a görögkatolikus papságra nehezedő nyomás is.

Az 1948-as év. Romzsa Tódor püspök halálától az egyházmegye likvidálásáig
(1947. október 31. – 1949. február 16–18.)

Az egyházmegye életében a "hosszú 1948-as év" Romzsa Tódor püspök halálától (1947. október 31.) a tényleges egyházüldözés kezdetéig tartott (1949. február 16.). A papság teljes egyedülléte, vagyis a "püspöknélküliség" időszaka idején korlátozódott az Apostoli Szentszékkel való kapcsolattartás is. A görögkatolikus főpásztor kiiktatásával a szovjet állami hatalom fel kívánta gyorsítani, s mielőbb le akarta zárni a görögkatolikusok beolvasztását a pravoszláv egyházba.

Romzsa Tódor halálát a szovjet állami szervek balesetként állították be. A katolikus egyház és a hithű görögkatolikus papság azonban kezdettől fogva vértanúként tekintett a püspökre. A püspök holttestét 1947. november 2-án szállították Ungvárra, ahol november 4-én eltemették. A szűk körű gyászszertartáson Choma Viktor "rövidke és mértéktartó" beszédet mondott a megfigyelők jelentése szerint. Gyászbeszédében kijelentette, hogy ugyanúgy fogják szolgálni az egyházat, ahogy a püspök is szolgálta.

A püspök halála után pár nappal, november 6-án Murányi Miklóst választották meg vikáriusnak. A kortárs görögkatolikus papok visszaemlékezésekben rögzített véleménye szerint erre azért volt szükség, hogy az 1945. december 30-án titokban püspökké szentelt Chira Sándorról eltereljék a figyelmet.

Az adott időszakban a pravoszláv papság a saját sikertelenségét is a görögkatolikus egyház társadalmi beágyazottságával magyarázta. Az állami vezetők további problémaként jelölték meg, hogy a pravoszláv egyház papjai nincsenek kellően felkészülve erre "a missziós munkára", ami a görögkatolikusok likvidálási folyamatát hátráltatja. 1947. november 26-án G. Karpov, a SZSZKSZ Orosz Pravoszláv Egyházügyi Tanács elnöke és I. Poljanszkij, az SZSZKSZ Vallási Kultuszok Ügyeinek Tanácsa elnöke készített cselekvési tervet az ukrán tagköztársaság kárpátaljai területe görögkatolikus és pravoszláv egyházainak egyesítése céljából. Ebben kifejtették, hogy az egyesítési folyamat hosszadalmasabb a Nyugat-Ukrajnainál. Megfogalmazták emellett az orosz pravoszláv egyháztól elvárt magatartást, miszerint aktívabb és közvetlenebb szervezői szerepet kell vállalniuk; ajánlották a társadalmi, politikai és adminisztratív rendeletek alkalmazását, hogy a kárpátaljai őslakosság számára az unió alóli felszabadítás látszatát keltsék. A tervezet az elvi útmutatás mellett gyakorlati javaslatokat is tartalmazott.

Az állami tisztviselők és a pravoszláv egyház papjai egyre sürgetőbben fogalmazták meg, hogy a görögkatolikus egyház drasztikus likvidálása elkerülhetetlen. Az USZSZK Állambiztonsági Minisztériumának (MGB) osztályvezetője, Gotovcev alezredes, és helyettese, Bogdanov százados, az MGB miniszterhelyettesének, Popereka őrnagynak a jóváhagyásával 1948. január 13-án részletes tervezetet készített a kárpátaljai görögkatolikus egyház likvidálásának folyamatáról, amelynek főbb pontjai a következők voltak: (1.) A szovjet állami adminisztrációnak a rendelkezésére álló eszközeivel kell a görögkatolikus egyházhoz lojális embereket egyházellenessé tenni. (2.) A kolostorok bezárása; az ungvár-ceholnyai templom átadása a pravoszláv egyháznak; a párt által szerkesztett kiadvány készítése a görögkatolikus egyházról; a kanonokok további rábeszélésének leállítása; a kanonoki lakások elvétele; a görögkatolikus papság adójárulékainak fokozása. (3.) Az Orosz Pravoszláv Egyház missziós munkájának megerősítése. A munkába be kell vonni a pravoszláv és a görögkatolikus egyház papjai között lévő ügynököket is. (4.) Kompromittálni kell a görögkatolikus papságot a hívők előtt. (5.) Kompromittálni kell a káptalan tagjait a hívek előtt, és ellenségeskedést szítani közöttük. (6.) Az ügynököket szakszerű felkészíteni. (7.) Olyan alkalmakat szervezni, amelyek a görögkatolikus és pravoszláv egyház egyesülésének látszatát kelthetik. Ebből a javaslatcsomagból készítették el 1948 márciusában P. Hodcsenkonak, az USZSZK Orosz Pravoszláv Egyházügyi Tanácsa és P. Vilchovijnak, az USZSZK Vallási Kultuszok Ügyeinek Tanácsa köztársasági megbízottainak a dátumokkal, teljesítési határidőkkel és az egyes ügyekért felelős személyek megnevezésével ellátott cselekvési tervet: Ebben a két hivatal ajánlásait összehangolták, és az az állambiztonsági hivatal operatív osztálya részéről is elfogadásra került.

Az állami szervek által meghatározott döntés és az egyes hivatalok iránymutatásai alapján 1948 tavaszán több területen is összehangolt támadás indult a görögkatolikusok ellen. Dehonesztáló újságcikkek jelentek meg a görögkatolikus egyházról, pravoszláv papok és püspökök nyílt levelekben szóltak a hívekhez és a papokhoz az egyesülés ösztönzése érdekében. Havrilo Kosztelnik, a lembergi "kezdeményező csoport" vezetője személyesen is találkozott Chira Sándorral, hogy az áttérésről győzködje. Chira, Murányi és a többi kanonok kinyilvánították, hogy nem egyeznek bele a pravoszláviára való áttérésbe. Az állami adminisztrációban lassan tudatosult, hogy Romzsa Tódor püspök után az egyházmegye felső vezetésének tagjai is elutasítják az egyesülést a pravoszláv egyházzal, bár kétségtelen, tudunk olyan személyről, aki közel került az aposztáziához.

Miközben 1949 folyamán a felsőpapság meggyőzésére jelentős erőket mozgósítottak, folytatódott az alsópapság és a prominens papi személyek letartóztatása. Romzsa püspök meggyilkolása (1947. október 31.) és a tényleges egyházüldözés kezdete (1949. február 18.) között 18 papot vettek őrizetbe, valamint Manajló Mária Teofila szerzetesnővért, aki a püspököt gondozta a kórházban. A hivatalos állami szervek több olyan dokumentumot is összeállítottak, amelyekben azon papok neveit sorolták fel, akik ellen elegendő bizonyíték gyűlt össze a letartóztatáshoz. Az őrizetbe vétellel jellemzően köztörvényes bűnözőkként mutathatták be a görögkatolikus lelkészeket. Az állambiztonsági Minisztérium (MGB) munkatársai azon papok ellen gyűjtötték az adatokat, akik előzetesen valamilyen formában már elutasították a pravoszláviára való áttérést. Ezzel azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy az egyébként a katolikus egyházukhoz és hitükhöz hű görögkatolikus papok erkölcsileg és büntetőjogilag is elmarasztalható személyek.

Az egyházi személyekre nehezedő egyre erőteljesebb pressziókkal párhuzamosan az egyházi intézmények és ingatlanok államosítása (націоналізація) is haladt. 1948 elején megszületett a döntés, hogy az ungvári székesegyház és püspöki palota minden helyiségét, összes ingóságát át kell adni az orosz pravoszláv egyháznak. Közben elkobozták az egyházi ingatlanok nagy részét, bezárták a Papnevelő Intézetet, és szinte teljes egészében blokkolták a görögkatolikus egyház társadalmi megnyilvánulásának minden lehetőségét.

A görögkatolikus egyház felszámolásának (ліквідація) konkrét folyamata 1948 novemberében gyorsult fel, miután P. Vilchovij, a VKÜT köztársasági megbízottja elkészítette jelentését a kárpátaljai útjáról. A likvidáció konkrét lépései 1948 decemberében kezdődtek el, amikor M. Raszputyko, a VKÜT kárpátaljai megbízottja Ungvárra rendelte a görögkatolikus papokat és egyházgondnokokat annak közlésére, hogy a görögkatolikus egyházat államilag biztosan nem fogják bejegyezni. 1949. január 26-án letartóztatták a kárpátaljai városokban működő görögkatolikus papokat, s pár nappal korábban áttért az első görögkatolikus pap is a pravoszláv egyházba. Ettől a naptól kezdve párhuzamosan születtek a papok egzisztenciális döntései a katolikus egyházban maradásról vagy a pravoszláviára való áttérésről.

A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye működésének hivatalos korlátozása az 1949. február 16-án kiadott megyei tanácsi határozattal kezdődött. A "felsőbb szovjet szervek jóváhagyásával" megszületett végzés alapján "az ungvári pravoszláv egyház és az egész kárpátaljai terület híveinek kérelmére 24 órán belül az Ungvári Görögkatolikus Székesegyházat a hozzá tartozó épületekkel és tárgyakkal együtt át kell adni a pravoszláv egyháznak". A káptalani vikárius aláírásával kiadásra került egy körlevél a következő szöveggel: "Kedves Testvéreim! 1949. február 17-én a hívők kérésére az ungvári székesegyházunkat és a püspöki hivatal épületét átadták a pravoszláv egyház tulajdonába. Ennek okán a hivatal a működését beszünteti, és az én vikáriusi tevékenységem is véget ér. Kérem a fentiek tudomásulvételét. Az Isten bőséges áldása szálljon reátok, és szent imáitokat kérve maradok Ungváron. Murányi Miklós." Ezt a rendeletet tekintették a görögkatolikus egyház önmaga általi feloszlatásának. Bendász István emlékirataiban arról is említést tesz, hogy az egyházmegyei hivatal munkájának beszüntetését kihirdető iratra ráhamisították Murányi aláírását. Az aláírás körülményeitől függetlenül ezt az eseményt tekintjük a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye adminisztratív eszközökkel történő felszámolása időpontjaként és a nyílt egyházüldözés (likvidáció) kezdeteként. A kikényszerített nyilatkozattal és a püspöki hivatal lefoglalásával a görögkatolikus egyház hivatalos működése megszűnt.

A püspöki hivatal és a székesegyház átadásával egy időben történt meg az ungvár-ceholnyai görögkatolikus templom tulajdonának az átadása is. Az ungvári görögkatolikus székesegyházat az egyházmegyei reprezentáció és az egyházmegyei oktatási intézmények számára tartották fenn, míg az ungvár-ceholnyai templom a város híveinek lelkipásztori ellátását szolgálta. Az egyházmegye központjában, Ungváron ezzel az eseménnyel indult el a kárpátaljai görögkatolikusok felszámolása.

A likvidálási folyamatot a szovjet állam tevékenységeként kell értelmeznünk, melynek lényegi eleme a görögkatolikus egyház működésének beszüntetése a pravoszláv egyházba történő beolvasztással. A likvidálás fogalmát Gotovcev ezredes, az USZSZK MGB "O" osztályvezetője használta, aki az operatív munkát végző szovjet állambiztonsági alrendszer vezetőjeként 1949. augusztus 4-én készített jelentésében a görögkatolikus egyház megszüntetéséről számolt be. Jelentésében az orosz pravoszláv egyházzal való újraegyesítés útját az ügynöki-hírszerzési műveletek (проведенных агентурно-оперативных мероприятий) eredményeként határozta meg. Kitért arra, hogy minden görögkatolikus egyházi közösség, s annak 116 papja újraegyesült a pravoszláv egyházzal. Meg kell jegyeznünk, hogy az üldözést elszenvedő papok és hívek körében az állami szervek görögkatolikus egyház elleni tevékenységének megnevezésére már az egyházüldözés korai szakaszában is a likvidálás/likvidáció fogalma terjedt el. Erre példa Bendász István, aki 1954-ben írt titkos lágerlevelében, majd az 1955 után összeállított papi névsorában is így beszélt az egyházellenes tevékenységről.

Ugyanakkor azt is érdemes tudatosítani, hogy kánoni értelemben a Munkácsi Egyházmegye – mint katolikus részegyház – megszűnéséről nem beszélhetünk. A későbbiekben látni fogjuk, hogy az egyházmegye 1944–1989 közötti illegalitásban eltöltött időszakában a pap- és püspökszentelések apostoli folytonossága (successio apostolica) biztosítva volt. Ennek első lépéseként Chira Sándor kanonokot az Apostoli Szentszék engedélyével Romzsa Tódor püspök titokban püspökké szentelte. Az Apostoli Szentszék a legalizáció után az illegalitásban történt összes püspökszentelést elismerte, amivel azt is, hogy a görögkatolikus egyház a kommunizmus egész időszakában képes volt fenntartani az egyházi hierarchiát a Szovjetunió területén.