A személyes döntések
csoportosításánakszempontjai

A Szovjetunióban a görögkatolikus egyház üldözése intézményi szinten az egyházmegye állami bejegyzésének megtagadását jelentette, amely maga után vonta a többi egyházi intézmény legális működésének az ellehetetlenülését is. A papság és a papcsaládok, a kántortanítók és az egyházi intézményekben tevékenykedő civil munkatársak egzisztenciális döntések meghozatalára kényszerültek. A görögkatolikus felekezeti iskolák államosítása miatt jelentős számú, addig pedagógusként tevékenykedő papfeleség maradt munka nélkül. A kántortanítók és a civilek sorsát hasznos és célszerű lenne külön is kutatni. De a rendelkezésünkre álló ismeretek alapján megállapítható, hogy e társadalmi csoportok döntései, s a belőlük származó érzelmi következmények elsősorban a görögkatolikus egyházon csapódtak le.

A görögkatolikus papságra nehezedő, elsődlegesen lelki természetű nyomás 1944 októbere után folyamatosan növekedett 1949. február 18-ig, amikor – mint már korábban kifejtettük – az egyházmegyei hivatal beszüntette működését. Az államhatalom részéről a görögkatolikusok újraegyesüléseként kommunikált egyházi likvidálást további szimbolikus eseményekkel nyomatékosították (a ceholnyai templom és az imszticei kolostor átadása a pravoszláv egyháznak stb.) A papi személyek letartóztatása egészen 1952. június 5-ig tartott, Pochil László volt az utolsó görögkatolikus pap, akit a hatóságok elvittek és kényszermunkára ítéltek.

Az egyházi hivatal működésének megszűnését bejelentő Murányi-nyilatkozatot az államhatalom tagjai is kulcsfontosságúnak és szimbolikusnak tekintették. M. Raszputyko, a Vallási Kúltuszok Ügyeinek Tanácsa kárpátaljai megbízottja 1949. március 9-én a köztársasági megbízottnak, P. Vilchovijnak jelentette, hogy Murányi Miklós görögkatolikus vikárius nyilatkozatát mindegyik templomban kihirdették.

Az egzisztenciális döntés fogalmának használata, amely egyben lelkiismereti kényszerválasztás is volt, az események ismeretével összefüggésben nem tekinthető túlzásnak. Sok esetben ugyanis nemcsak életminőségi változások következtek be, hanem az állam negligálta és büntette is a kommunista ideológiának ellenálló egyházi személyeket, s hozzátartozóikat. A papság részéről a kommunista rendszer elutasítását, illetve az arra veszélyesnek ítélt magatartást börtönnel, munkatáborral, a kezdeti időszakban kivégzéssel torolták meg.

Alapesetben két döntési lehetőség állt a papok előtt. Az egyik az orosz pravoszláv egyházhoz való csatlakozást volt, melynek köszönhetően – legalábbis ideiglenesen – családtagjaikkal együtt ott maradhattak a parókián, és papként működhettek tovább. A másik választás a pravoszláv egyházhoz történő csatlakozás elutasítását és ezzel egyenértékűen a katolikus egyház iránti hűség kifejezését jelentette. Ezt a döntési kényszert csak azok kerülhették el, akik a nyílt egyházüldözés megkezdése előtt elhagyták a papi pályát vagy külföldre emigráltak. Akik az utóbbiak közül a kommunista blokk országaiba távoztak, "csöbörből vödörbe estek", s az ottani egyházüldözés viszontagságai közé kerültek. Az emigrált vagy a lelkészi a pályát elhagyó papok, s családjaik sorsának dokumentálása még előttünk álló feladat.

A papság személyes döntéseinek vizsgálata előtt az alábbi szempontokat kell megfontolnunk:

– A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye második világháború utáni történeti kutatása eddig leginkább a Bendász István hagyatéki irataiban megmaradt adatgyűjtésekre támaszkodott. Lágernaplója, visszaemlékezései, levelezései, jegyzetei és adatlap-gyűjteményei szinte egyedülálló kordokumentumok a témában. Ezeket a forrásokat és jegyzeteket vette alapul a kutatásaihoz fia, Bendász Dániel is. Utóbbi a hitvalló papok életrajzírása érdekében már a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár iratai között is vizsgálódhatott. Bendász Dániellel állt munkakapcsolatban Puskás László is, aki a Romzsa Tódor és Orosz Péter vértanúk életét bemutató munkákat közreadta. Az egyházüldözés kezdetének papi létszám-meghatározása Bendász István és Dániel kutatási eredményeire épül. Összegyűjtött forrásaikat egészítjük ki az elmúlt években folytatott gyűjtőmunkánkkal, amelyet a Görögkatolikus Püspök Levéltár iratai (KTÁL, 151. fond) között végeztünk.

– A papság személyes döntéseinek időszakáról alaptételként megfogalmazhatjuk, hogy 1944 októberével kezdődött és 1952. június 5-én zárult le. Kezdete a szovjet csapatok kárpátaljai bejövetelével esik egybe. Ma már azt is tudjuk, hogy a korszak az utolsóként letartóztatott pap elhurcolásával zárult le.

– A számadatokat összevetve megállapíthatjuk, hogy az egyházra nehezedő nyomás kezdetén (1944 októberében) 380 papi személy tartozott a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyéhez, majd Romzsa Tódor püspök 1944 és 1947 között további 32 papot szentelt, míg további négy papot Galíciából vett át. Így az utolsó papi letartóztatásig (1952. június 5.) 416 áldozópapja volt a kárpátaljai görögkatolikusoknak. Ebbe a létszámba beletartoztak az egyházmegyei szolgálatban lévő szerzetespapok, a nyugállományban lévők, az 1944 őszén emigráltak, a Galíciából átvett papok, a vizsgált időszakban elhunytak, illetve a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye Szlovákiai Vikariátusának papjai is. Ők azok, akik találkoztat a kommunizmussal, s akik többségének egzisztenciájukat érintő elhatározást kellett hozniuk.

– A görögkatolikus papokat döntéseik szerint Bendász István egyháztörténész 1955-ben három kategóriába sorolta: hitvallók, hithűek, aposztaták. A csoportosítást az 1949. január 26-i állapotok alapján állította össze, amikor az egyházmegyének az 1944–1947 közötti papi lélekszámhoz (416 fő) képest már csak 271 működő papja volt. A felosztást maga Bendász István is szubjektívnek tekintette.

– Az egyházmegye történetírásában a fenti három kategória honosodott meg. A papság döntési csoportjainak részletesebb leírása érdekében azonban további két csoportot célszerűnek tartunk megnevezni. A szolgálaton kívüli papok önként függesztették fel papi tevékenységüket, vagy véglegesen nyugállományba vonultak, egyesek elhaláloztak a tényleges egyházüldözés előtt. Az emigráltak és a határmódosítás miatt egyházközségeikkel együtt más ország területére kerültek is külön csoportot alkotnak. Ők ugyanis sajátos életpályát jártak be az egyházüldözés után az emigrációban. Életútjuk vizsgálata különösen is fontos lenne annak elemzése szempontjából, hogy miként tudtak alkalmazkodni, és milyen lelkülettel tudtak tovább élni idegen környezetben. Különösen ez utóbbi csoport tekintetében Bendász Istvánnak is korlátozott kutatási lehetősége volt, nem tudott adatokat gyűjteni, illetve később saját maga is felfedezett pontatlanságokat az összeállított adattárában.

Az egyházüldözéssel összefüggésben tehát 416 papnak kellett választania 1944 októbere után. A tényleges egyházüldözés első szakasza, vagyis Sztálin halála után azonban egyesek megváltoztatták döntésüket. Az osztályozásnál azokat a végleges döntéseket vesszük alapul, amelyek a papok életét hosszú távon meghatározták. Egy papot csak egy kategóriába soroltunk. Például Kökörcsényi Pál, Suba Dénes, Szlivka János és Bácskay Antal először aláírta az áttérési nyilatkozatot, de később hivatalosan visszavonta azt, ezért letartóztatták őket és lágerbe kerültek. Így őket a hitvallók között tartjuk számon. Mereszij Bogdán, Fűzér Mihály és Kohut János nem írtak alá, de vallásellenes cikket, illetve könyvet publikáltak, ami egyet jelentett a hittagadással. Ezért őket az aposztaták közé tettük. Nem tekintjük sem hitvallónak, sem hithűnek a lágerévek (1953/1956) után "megtért" aposztata papokat sem, függetlenül a görögkatolikusok számára későbbiekben hasznos tevékenységüktől. Továbbá nem tekinthetjük emigráltaknak azokat, akik hitvallóként, hithűként vagy az aposztataként 1956 után külföldre távoztak, mivel nekik az egyházüldözés kezdetén hozott elhatározásukat tekintjük egzisztenciális döntésnek.

A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye 416 áldozópapjának döntései az 1944. október és 1952. június 5-e közötti időszakban: