LEGALIZÁCIÓ

A világpolitikai események reménykeltése

A Bendász-hagyaték iratai között három görögkatolikus hitvalló, Bendász István, Ortutay Elemér áldozópapok és Chira Sándor püspök levelezése maradt meg. Emellett jelentős mennyiségű (papíralapú és digitális) fénykép került elő az elmúlt időszakban. A dokumentumokban a hidegháború időszakának négy olyan világeseményére találunk utalást, amelytől a Szovjetunió határain belül élő és elnyomott görögkatolikus egyház papjai maguk és egyházuk sorsának a jobbra fordulását remélték.

Az 1956-os magyarországi forradalom

Az 1956-os magyarországi forradalom híre eljutott a Szovjetunióba is, s a megmaradt források tanúsítják, hogy nem volt közömbös azzal kapcsolatban sem a görögkatolikus papság, sem az állambiztonság.

G. Karpov, az Orosz Pravoszláv Egyházügyi Tanács elnöke 1956. november 19-én informálódott a görögkatolikus papság, a pravoszláviával egyesült papok, a helyi társadalom és a hívek reakciójáról a magyarországi forradalom eseményeivel kapcsolatban. A. Sersztyuk, az Orosz Pravoszláv Egyházügyi Tanács kárpátaljai megbízottja 1956. december 1-jén készítette el jelentését Moszkva számára, melyben a görögkatolikus papság viselkedését a "fegyelmezett várakozás" magatartásával jellemezte. Ezt igazolja a Szabó Pállal (titokban szentelt pap) készült interjú, aki szerint Kádár János beszéde megdöbbenést és szinte letargiát váltott ki a szovjet rendszertől szenvedő és a lágerből éppen hazatérő görögkatolikus papságban. Bendász István visszaemlékezései szerint a "hatóságok az 1956 utáni időszakban erélyesebb rendszabályokat léptettek életbe, amihez még hozzájárultak a magyarországi események is (1956. évi felkelés)".

A fent idézett pravoszláv egyházi hivatal jelentése szélesebb kontextusba helyezi a magyarországi forradalmat, és bizonyítja, hogy a szovjet állami hivatalok magas szinten és megfelelő komolysággal foglalkoztak az eseménnyel. A hivatalos álláspont közlésén és az információszerzésen túl nyilvánvaló propagandacélokat szolgált az az írás is, amely a Bendász-hagyaték egyik újságcikk-gyűjteményében található. A szöveg eredetileg a Kárpáti Igaz Szó 1957. március 13-án megjelent számában – annak magyar és orosz kiadásában – került közlésre. A TASZSZ hírügynökség tudósítására hivatkozva közlik, hogy "a magyar művelődésügyi minisztérium egyházi osztályának vezetője nyilatkozatot tett Mindszenty Józseffel kapcsolatban." A tudósítás beszámol Mindszenty elítéléséről, az 1956. október 30-i börtönből való kiszabadulásáról, a november 3-i rádiós beszédéről, illetve az Egyesült Államok nagykövetségén való "elrejtőzködéséről". Az írás értékeléssel zárul, amelyben elítélik és negatív színben mutatják be Mindszenty szerepét, akinek tevékenysége szerintük törvényellenes és "a progresszív mozgalom vezetői ellen, valamint a katolikus papok békemozgalma ellen irányult."

A prágai tavasz

A kommunista blokk másik jelentős rendszer elleni megmozdulása a Csehszlovákiában az 1968-ban lezajlott felkelés volt, melyet "prágai tavasz"-ként ismerünk. A csehszlovákiai görögkatolikusok sorsa több szempontból is a szovjet állambiztonság figyelemének középpontjában lehetett. Az emigrált görögkatolikus papok közül 1944–1949 között a legtöbben Csehszlovákiába távoztak. A második világháború utáni határmódosítás miatt is kerültek át papok az egyházmegye kötelékéből. A lágerből hazatérő hitvallók és a hithűek közül 1956 után is voltak áttelepülők, de az "aláírt" és az "ópravoszlávok" közül is többen kértek engedélyt Kárpátalja elhagyására, és Csehszlovákiában való szolgálatra ebben az időszakban. Az 1968-as csehszlovákiai forradalmi események kárpátaljai görögkatolikusokra gyakorolt hatásáról külön iratanyagot, vagy levéltári dokumentumot eddig nem találtunk. Bendász István tematikus cikkgyűjteményének néhány írásában olvashatunk arról, hogy a csehszlovákiai forradalmat és a görögkatolikusokat, illetve a ruszinokat "közös antikommunista törekvés" jellemzi. Az események hatása kétségtelenül érdekelte Bendász Istvánt is, aki Bacsinszky Tódorral 1980 és 1991 között folytatott levelezése alkalmával kétszer is rákérdezett az egyházüldözés csehszlovákiai folyamatára, külön az 1968 utáni történésekre. Azonban nem kapott választ a feltett kérdéseire. Bacsinszky a Csehszlovákiába emigrált papokról írva néhányukról megjegyezte, hogy 1968 előtt hogyan döntöttek a pravoszláv egyházba való áttérésről, illetve az is, hogy visszatértek-e a katolikus egyházba a "prágai tavasz" után, amikor Csehszlovákiában legalizálták a görögkatolikus egyházat.

Azt azonban a Kárpáti Igaz Szó 1982. évi 296. számában megjelent marxista világnézeti propagandacikk alátámasztja, hogy a két forradalmi eseményt és Mindszenty bíboros személyét egy platformon kezelték a Szovjetunió kárpátaljai ideológusai. A sajtóorgánum cikkírója kifejti: "A történelem tanúsága szerint Mindszenty bíboros, az 1956-os magyarországi eseményeknek egyik vezéralakja a fentiekhez hasonló elveket vallotta (ti. »kommunizmus elleni hadakozás« – szerző). A Vatikán az 1968-as csehszlovákiai fejleményeket sem nézte közömbösen. Jelenleg is – s erre számos bizonyíték van – a szocialista világrendszer megbontására törekszik."

VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka találkozása

Az eddig feldolgozásra került dokumentumokban és a visszaemlékezésekben nem találtunk konkrét utalást VI. Pál pápa és I. Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1967. június 25-én megvalósult történelmi találkozására. Az esemény, mely a két egyház közeledésének óhajából eredt, a görögkatolikus papok körében reményt keltett. Erre utal, hogy a világsajtót bejárt fénykép a pápa és a pátriárka testvéri köszöntéséről szinte minden hitvalló görögkatolikus pap imakönyvében vagy szobája falán bekeretezve megtalálható volt. A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye megszüntetéséből ugyan az Orosz Pravoszláv Egyház profitált, s a moszkvai központú ortodox egyházzal kellett volna megtalálni a megfelelő kapcsolatot a kárpátaljai görögkatolikusoknak. Ennek ellenére a pápa és a konstantinápolyi pátriárka találkozása a kárpátaljai görögkatolikus papság számára apró és reménykeltő jele lehetett a közeledésnek, amely reményeik szerint sorsuk jobbra fordulását is segíthette.

A két egyházfő találkozása egyértelműen a Vatikán keleti politikájának a gondolatkörében értelmezhető. A katolikus egyház abban bízott, hogy az ortodoxia ősi vezetőjével való kapcsolatfelvétel segítheti a vasfüggönyön belül rekedt katolikusok vallási életének szabaddá válását. Az apró lépéseket is értéknek tekintő politikával szemben kezdettől fogva meg voltak az ellenérzések a világegyház szintjén és a kárpátaljai görögkatolikusok körében egyaránt.

A kárpátaljai görögkatolikus papság részéről a reménytelenség érzése elsősorban abból fakadt, hogy az egyház likvidálása és papjaik üldözése nem a hitkérdések szintjén zajlott. Saját bőrükön tapasztalták, hogy a szovjet államvezetés részéről az egyházi unió megszüntetése csak érv volt a politikai szándék igazolására, amelynek mélyén a görögkatolikus egyház teljes megszüntetése húzódott meg. Nem feledhetjük azt sem, hogy a kárpátaljaiak információs csatornái nem működtek a Vatikán irányába, s nagyon kevés ismeretük lehetett a világban zajló valós egyházpolitikai folyamatokról. A II. vatikáni zsinat szellemisége, melynek egyik szándéka a keleti egyházakkal való kapcsolat elmélyítésére is irányult, nem jutott el a működésében akadályozott, személyében és emberségében megalázott görögkatolikus papsághoz a Szovjetunió területén. Az üldözés miatti mély lelki sebek egyébként is akadályozták a pravoszláv egyházhoz való közeledést. Érthető ezért Bendász István 1977-ben (10 évvel a találkozó után) Chira Sándornak címzett levele, melyben lehangolóan írt "Casarolli Bécsben tartott előadásáról, amelyben körme szakadtáig védelmezi a Vatikán keleti politikáját, és kijelenti, hogy minden ellenkritika dacára az tovább is úgy fog menni, mert VI. Pál is ezt az utat vallja a legjobbnak, és hivatkozik a pápának a Kádár-látogatás alkalmával elhangzott beszédére."

A Szentszék keleti politikáat ugyan vegyes érzéseket, egyes esetekben ellenérzést váltott ki a görögkatolikus papság lelkében Kárpátalján, de az egyházfők lassú közeledése erősítette a reményt, és a várakozásnak is értelmet adott.

A Helsinki zárónyilatkozat

Az 1975-ben megtartott Európai Együttműködési és Biztonsági Értekezlet záródokumentuma is egy reménysugarat jelentett az elnyomott kárpátaljai görögkatolikus egyházak számára. A Helsinki záróokmányként elfogadott nyilatkozat szellemiségét a Szovjetunió területén is megpróbálta érvényesíteni a Moszkvai Helsinki Csoport, ezért minden bizonnyal a görögkatolikus papság is tudomást szerzett róla. A helsinki folyamat dokumentumának különösen a VII. pontja adhatott bizakodást, melynek fejezetcíme: "Az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása, beleértve a gondolat, a lelkiismeret, a vallás és a meggyőződés szabadságát."

A világ számos országa által aláírt zárónyilatkozat azonban rövid távon nem hozott eredményt a görögkatolikus egyház számára a Szovjetunión belül, és a szovjet társadalomban is alig lehetett észlelni a hatását. Chira Sándor püspök Bendász Istvánnak 1977 és 1978 folyamán Karagandából írt leveleiben három alkalommal is "helsinki komédiának" nevezte a nyilatkozatot. Ortutay Elemér 1988-tól kezdődően több dolgozatában is megemlítette a nyilatkozatot, amelyről a püspökhöz hasonlóan szintén lehangolóan vélekedett: "gyönyörű szavak, de a valóságban nem működnek". A görögkatolikus papság lelki állapotára jellemző, hogy már a szabad vallásgyakorlás jogát is eredménynek tekintették volna.

A forradalmak, az egyházi vezetők találkozója és a további béketörekvések egyházi hatásáról megállapíthatjuk, hogy további kutatásokra, és az események, vélemények részletesebb feltárására lenne szükség markánsabb következtetések megfogalmazására. A meglévő ismereteink azonban alátámasztják azt a megfogalmazott véleményt, hogy a kommunista blokk forradalmai, és egyéb események is hatást gyakoroltak a Szovjetunió határain belül élő népekre, egyházakra is. A kommunizmus bukásának a reménye, a folyamatok lehetséges pozitív következményei foglalkoztatták a helyi társadalom elnyomott csoportjait, köztük az egyházi embereket. Egyben felhívták az államapparátus tagjainak figyelmét is az események lehetséges egyházi vetületére. Mind a négy eseményből kitűnik, és a hozzájuk kapcsolódó forrásokból alátámasztásra kerül a papság reménye, de az emberi szempontból érthető lehangoltság is a folyamat lassú előrehaladása miatt. Megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy a Szovjetunió területén élő görögkatolikus papság a külföldi országokban zajló társadalmi, politikai és egyházi folyamatokra csak távoli szemlélőként tudott tekinteni.

A Görögkatolikus Egyház legalizációja

Kárpátalján (1989–1991)

Az egyházüldözés időszakának állami dokumentumaiból látszik, hogy az egyházakat felügyelő állami hivataloknak tudomása volt a görögkatolikus egyház létezéséről, annak titkos tevékenységéről, bár a Vallási Kultuszok Ügyeinek Tanácsa megbízottjainak éves jelentéseiből az 1950-es évek közepétől kezdve kimaradt a görögkatolikusokról szóló adatsor. Ezzel jelezték, hogy a görögkatolikus egyház a Szovjetunió területén hivatalosan már nem létezik. A valóságban azonban tudtak annak katakomba-működéséről, az általános jelentésekben írtak a titkos görögkatolikus liturgiákról, egyházi eseményekről is, sőt papszentelésekre is találhatunk utalásokat. Az állami hivatalok ezen információjára például szolgálhat Szabó Konstantin püspök esete, aki az kultuszügyi tanács megyei megbízottjának 1982. évi jelentésében a görögkatolikus papok névsorában szerepel, annak ellenére, hogy papszentelése 1956-ban titokban történt.

A görögkatolikus egyház részéről a Szovjetunió területén a kommunizmust belülről áttörni lehetetlennek bizonyult. A katakomba-működéssel azonban életben tartották az egyházi életet, és fennmaradhatott a hierarchia is.

A Kárpátok két oldalán élő görögkatolikusok eltérően élték meg az illegalitást. A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye számára 1949 és 1989 között csak a katakomba-működés jelentette a lehetőséget a továbbélésre. Az Ukrán Görögkatolikus Egyház azonban nyilvános jelenlétet és hierarchiát tudott fenntartani a nyugati emigrációban. Ezért a legalizáció (1989 után) idején az ukrán görögkatolikusok a kárpátaljai görögkatolikusokhoz viszonyítva sokkal erőteljesebben tudtak megjelenni.

A görögkatolikusok kommunista egyházüldözését követő legalizációja a Szovjetunió területén egy folyamat része volt, melynek összefüggéseit a katolikus-ortodox párbeszéd fejlődésében kell felfedeznünk. XXIII. János pápa nagy figyelmet fordított a katolikus egyház és a keleti egyházak közeledésére, amely többek között a II. vatikáni zsinaton is megmutatkozott azzal, hogy a Moszkvai Patriarchátus két megfigyelővel képviseltette magát. A kelet-európai egyházak szabadulásának folyamatában reményt jelentett a II. vatikáni zsinat ökumenikus törekvése is, majd VI. Pál pápa és Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka 1967-ben megszervezett találkozása Konstantinápolyban. A Szovjetunió területén élő görögkatolikusok számára a Vatikán keleti politikája lassúnak és vérszegénynek tűnt, s a görögkatolikusoknak további évtizedeket kellett illegalitásban eltölteniük a vértanúság árnyékában. Az 1960-as évek végétől azonban egyre jobban reménykedtek a Szentszék próbálkozásának pozitív hatásában.

Az Apostoli Szentszék kifejezett szándéka volt, hogy a párbeszéd elinduljon a katolikus és az orosz ortodox egyház között is. Ennek az egyháznak volt ugyanis a legnagyobb hatása a kommunista blokk illegalitásba kényszerített görögkatolikus egyházaira. A párbeszéd érdekében jelentős lépéseket tett II. János Pál pápa, aki a diskurzus környezetébe emelte a szláv kereszténység tömegeit összefogó orosz ortodox egyházat azzal, hogy nemcsak elődjeinek az erőfeszítéseit ismerte el, hanem célirányosan a probléma gyökerét kereste.

II. János Pál pápa 1984-ben Cirillt és Metódot, akik a szlávok között elterjesztették a kereszténységet, Európa társvédőszentjeivé tette. Ezzel elismerte a bizánci hagyomány jelenlétét a szláv népek között, és a görögkatolikusok számára is lehetőség nyílt a párbeszédre. A pápa 1988. január 25-én kiadta a kijevi oroszok megkeresztelkedésének ezredik évfordulójára írt "Euntes in mundum" kezdetű apostoli levelét, és 1988. március 1-jén kiadta a "Magnum baptismi donum" kezdetű ünnepélyes üzenetét. Ezekben kiemelte, hogy a szláv népek megkeresztelkedése abban az időben történt, amikor az egyház még egységben volt. A szlávok megkeresztelkedésének tiszteletére rendezett ünnepségen a katolikus egyház is szeretett volna részt venni, de attól az orosz egyház képviselői elzárkóztak. Pedig a kommunizmus hanyatlásának az évtizedében a görögkatolikusokkal, mint létező valósággal kellett számolnia az államhatalomnak is. Már 1984. március 3-án bizottság is alakult a Szovjetunióban a katolikus hit védelmében, melynek egyik eleme a görögkatolikusok védelme volt.

A kárpátaljai görögkatolikusok legalizációjának első kérelmei összhangban voltak a Szovjetunióban zajló eseményekkel, több ponton találkoztak a galíciai görögkatolikusok kezdeményezéseivel. A Szovjetunióban a görögkatolikusok első nyilvános megszólalására a szlávok megkeresztelkedésének ezeréves évfordulója szolgáltatta az alkalmat. A millennium apropóján 1987. augusztus 4-én II. János Pál pápának írtak levelet az USZSZK területén élő görögkatolikus főpásztorok, papok, szerzetesek és a hívek egy csoportja, s kérték segítségét, hogy a görögkatolikus egyház tagjai ne csak titokban ünnepelhessék a jeles eseményt. Ezzel az 1980-as évek közepén a világegyház és a szélesebb nyilvánosság elé került a görögkatolikus egyház jelenléte, vagyis annak ténye, hogy a Szovjetunióban nem szűnt meg a görögkatolikus egyház. A kérelmen a Munkácsi Egyházmegye püspökeinek, papjainak és híveinek az aláírása is szerepelt.

Ezzel párhuzamosan a Szovjetunión belül tevékenykedő ortodox egyház elutasítóan viselkedett a görögkatolikusokkal szemben. A nyugaton élő ukrán görögkatolikusok püspöki szinódusa 1987. szeptember 1-jén szózatot intézett a Moszkvai Ortodox Patriarchátushoz, melyben jelezték, hogy hajlandóak kibékülni az orosz ortodox egyházzal. Pimen pátriárka jóval későbbi válaszként jelezte, hogy "a kérdés nem aktuális". Filaret kijevi metropolita a nyilatkozatában azzal indokolta az ortodox egyház azon döntését, hogy az 1000 éves orosz kereszténység ünnepségére nem hívták meg a pápát, hogy az egyházfő az unitusokat (görögkatolikusokat) támogatja.

Miközben az orosz egyház vezetői elzárkóztak a kapcsolat felvételétől, az állam vezetői és a görögkatolikusok között elkezdődtek a tárgyalások. 1988 januárjában két ukrán titkos püspököt megbeszélésre hívtak Kijevbe (Київ, UA) az állami hatóságok. De az időközben megjelent "Magnum baptismi donum" kezdetű ünnepélyes pápai üzenet visszhang nélkül maradt. Majd márciusban a több mint ötezer hívő aláírásával beadott kérelmet is elutasították.

1988 nyarán azonban megtörni látszott a jég, miután június 10-én egy vatikáni delegáció érkezhetett Moszkvába A. Casaroli bíboros államtitkár és J. Willebrands bíboros vezetésével, akik találkoztak Mihail Gorbacsov főtitkárral, Andrej Gromikóval, a Legfelsőbb Tanács elnökével, Sevardnadze külügyminiszterrel és Konsztantyin Harcsevvel, a Minisztertanács Vallásügyi Tanácsának vezetőjével. Gorbacsov ekkor levélben kérte a direkt kapcsolat felvételét a Szentszéktől. Gorbacsov elmondta, hogy a vallási és lelkiismereti szabadságról szóló törvény átírásán dolgoznak, amely rendezni fogja a görögkatolikusok jogállását is. (A vallás- és lelkiismereti szabadságról szóló törvény végül 1990. október 6-án lépett érvénybe.) A szentszéki diplomaták találkoztak az egyház küldötteivel is. Püspöki vezetéssel egy delegáció megbeszéléseket kezdett a Minisztertanács egyházi ügyekkel foglalkozó bizottságának munkatársával.

1989 folyamán több esemény is történt a Szovjetunióban élő görögkatolikusok életében, amely jelezte az üldözés végét. Május 20–25. között Paskai László esztergomi érsek, bíboros főpásztori látogatást tett Kijevben (Київ, UA), majd Kárpátalja városaiban és falvaiban. A látogatás folyamán a bíboros többször rákérdezett a görögkatolikusok helyzetére is, de minden esetben azt a választ kapta tárgyalópartnereitől, hogy nincs felhatalmazásuk az ügyben nyilatkozni. A történelmi jelentőségű látogatásról azonban utólag elmondható, hogy meggyorsította a templomok visszaadását, elősegítette a görögkatolikus egyház rehabilitációját, visszaadta a helybeli magyarok bizalmát az anyaország és az egyház iránt. 1989. szeptember 1-jén Filaret metropolita még kijelentette, hogy az ortodox egyház kitart a görögkatolikus egyház betiltása mellett. Az Ogonyok folyóirat már nyíltan írt a görögkatolikus egyházról, akik a tilalom ellenére a szabad ég alatt fegyelmezetten imádkozva gyakorolják vallásukat. Az ortodox egyház elutasító magatartása és az állami vezetés időhúzása ellenére 1989. október 22-én Angelo Sodano vatikáni államtitkár különtárgyalást folytatott M. Sz. Gorbacsovval Moszkvában. Gorbacsov ezen a találkozón jelezte, hogy a közelgő olaszországi látogatása alkalmával szeretne a pápával is találkozni. Október 25-én 5 görögkatolikus püspök és 8 áldozópap több órás tárgyalást folytatott Konsztantyin Harcsevvel, a Minisztertanács Vallásügyi Tanácsának vezetőjével.

November 29-én létesített állandó diplomáciai kapcsolatot a Szentszék és a Szovjetunió, melynek elsődleges témája a görögkatolikus egyház rehabilitációja volt, amire Gorbacsov ígéretet is tett. December 1-jén pedig megvalósult II. János Pál pápa és Mihail Gorbacsov találkozója a Vatikánban. A megbeszélés központi témája a görögkatolikus egyház legalizálásának a kérdése volt, melynek törvényesítését az elnök megígérte. A Vatikánban történt események kétségtelenül meggyorsították a görögkatolikusok működésének törvényesítési folyamatát. 1989. november 30-án, egy nappal a találkozó előtt M. Kolesznyik, az USZSZK Minisztertanácsa Vallásügyi Tanácsának elnöke a következőket írta: "A vallásügyi tanács hivatalosan kijelenti, hogy az USZSZK Alkotmányának és a vallásügyi (kultusz-) törvények betartásának a figyelembevételével a görögkatolikusok mindazon jogokkal rendelkeznek, melyeket az USZSZK egyházügyi szervezeteinek a törvénye előír."

A görögkatolikus egyház nyilvános működésének a közelgő visszaállítását és a Szovjetunió területén lévő többi vallásfelekezettel való egyenjogúsítását 1989. december 4-én jelentették be a moszkvai rádióban. December 13-án helyezték hatályon kívül a görögkatolikus egyházat betiltó, 1949-ben kiadott rendeletet. Az egyházmegye működését megszüntető (1949-ben kiadott) nyilatkozatra a kommunizmus időszakában és annak végén is úgy tekintett az állami ideológia, hogy az az egyházmegye önfeloszlatásaként értelmezhető. A Szovjetunió megszűnéséhez közeledve az állam részéről törvénybe iktatott, s a görögkatolikus egyház működését lehetővé tevő engedélyeket is egyfajta "kényszerszülte szellemben" hozták meg. A legalizáció időszakában az állam nem gátolta ugyan, de számottevően nem is segítette a görögkatolikus egyház újjászervezését Kárpátalján. A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye kommunizmus előtti jogainak teljes visszaállítása, továbbá vagyonának teljes visszaszolgáltatása napjainkig sem történt meg. A gorbacsovi jogalkotás kizárólag a parókiák és intézmények bejegyzési lehetőségét biztosította. A görögkatolikus papok rehabilitációja 1990 után egyénileg megtörtént ugyan, de az egyháznak, mint jogi személynek a rehabilitációja és a restitúciója mostanáig nem valósult meg.

A Szentszék, a szovjet kormány és a Moszkvai Patriarchátus között történő további tárgyalások 1990 elején indultak újra, melyet a Vatikán részéről E. Cassidy, a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa vezetője irányított. Az "előzetes diplomáciai kapcsolatot" március elején vette fel a Szentszék és a Szovjetunió. A Szentszék követe F. Colosuanno érsek volt Moszkvában, a Szovjetunióé pedig J. Karlov Rómában.

Mint fentebb említettük, az 1987-ben II. János Pál pápának írt levélen ott voltak a Munkácsi Egyházmegye püspökének, Szemedi Jánosnak és papjainak az aláírásai is. A legalizációért való küzdelem általános eseményei egybeestek a galíciai és a kárpátaljai görögkatolikusok törekvéseivel. S bár a görögkatolikus egyház létéért való küzdelem a Szentszék és Moszkva tárgyalási folyamatában is általánosságban került a megbeszélések középpontjába, a Munkácsi Egyházmegye papsága önálló küzdelemben járta végig a legalizáció útját. Mindez magában hordozta azt a történelmi sajátosságot, hogy a Kárpátok két oldalán élő görögkatolikus egyház nem ugyanannak a folyamatnak az eredményeként lett az egyházüldözés áldozata, s a legalizáció is időben egyszerre, de különböző események mentén zajlott. A Munkácsi Egyházmegyének a püspökei a második világháború után nem menekültek külföldre. A kárpátaljai görögkatolikusok nem is tudtak olyan szervezettséggel újjáéledni, mint az emigrációban nyilvánosan élő és tevékenykedő ukrán görögkatolikus egyház. Ezért amikor 1989. november 11-én II. János Pál pápa a Vatikánban fogadta Miroszlav Ljubacsevszkij bíboros vezetésével a nyugaton élő ukrán püspököket, és a Szovjetunióban élő görögkatolikusokról egyeztettek, a Munkácsi Egyházmegye képviselői nem vehettek részt a megbeszélésen.

A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye püspökei és papjai önállóan, a galíciai püspököktől függetlenül, 1988 folyamán négy levelet írtak M. SZ. Gorbacsovnak, a Szovjetunió Minisztertanácsa elnökének, a Szovjet Kommunista Párt főtitkárának. Hivatkoztak a szomszédos országokban, Magyarországon és Csehszlovákiában lévő vallásszabadságra, különösen pedig az ott élő görögkatolikusok működésének lehetőségeire. Kifejezték továbbá, hogy a Kárpátalján élő népek (ukránok, ruszinok, magyarok és románok) az elmúlt évszázadokban a különböző államhatalmak alatt mindig gyakorolhatták a hitüket. S felhívták a figyelmet arra, hogy a peresztrojka lehetőséget biztosít a szocialista demokrácia kialakulására, melynek hatékony szereplői szeretnének lenni a görögkatolikus egyház tagjai is.

A görögkatolikus egyház hivatalos legalizációja előtti újjáéledési eseményekről a visszaemlékezésekből tudunk. Ezekből kevés került rögzítésre, fénykép-dokumentáció sem készült. Bródi András görögkatolikus pap visszaemlékezése szerint 1987 őszén hoztak rendbe Nagycsongován (Боржавське, Nagyszőlősi járás), a falu kosztakovicai részén egy kápolnát, ahol ugyan rendre megbírságolták az imádkozó csoportot, de másként nem szankcionálták a görögkatolikus szertartásvégzést. Az 1987. december 3-ai liturgia végén jelentette ki Margitics Iván atya (akkor már püspök), hogy többé "nem sötétítenek be" liturgiavégzés közben. 1988. július 14-én Koszták Vaszil atya temetését szintén nyilvánosan végezték. 1989. január 8-án, a Julián-naptár szerinti karácsony második napján Margitics atya Salánkon (Шаланки, UA) végzett szent liturgiát, majd január 19-től, a Julián-naptár szerinti Vízkereszttől, rendszeressé váltak a szertartások Nagycsongován. Emlékei szerint ezeken a szertartásokon Magyar Pál OSBM, Zékány Vaszil, Román János és Ortutay Elemér is gyakran részt vett. Ezt alátámasztja Szemedi János megyéspüspök is: "Ti, kedves csingavai híveim, együtt Margitics Iván püspök atyával, az elsők voltatok a mi Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyénkben, akik először végeztetek nyilvánosan istentiszteletet. A ti bátor példátokat követték mások is, a ti nemes példátok adott útmutatást és bátorságot görögkatolikus egyházmegyénk többi híveinek, hogy hasonlóképpen cselekedjenek. Ennek köszönhető, hogy ma már sok helyen, együttesen, közösen és nyilvánosan végezzük istentiszteleteinket, és így híveinknek alkalmuk van kielégíteni lelki igényeiket."

Az egyházmegye központjában, Ungváron, 1989 nagypéntekén, az ősi temetőben, a Kálvárián végezte Fedáka György atya az első nyilvános görögkatolikus szertartást az egyházmegye működésének a betiltása után negyven évvel. Az első püspöki liturgiát Szemedi János megyéspüspök szintén a Kálvárián celebrálta 1989. október 1-jén, az ősi görögkatolikus székesegyház templombúcsúját (Szent Kereszt felmagasztalása) követő vasárnap. 1989. október 14-én pedig Nagycsongován (Боржавске, Ilosvai járás) végzett szent liturgiát a megyéspüspök. A szertartás prédikációja megmaradt Ortutay Elemér hagyatéki iratai között magyarra fordítva. A főpásztor beszédében hangsúlyozta: "[…] szívesen és boldogan jöttem el közétek, annak ellenére, hogy egyszerű kápolna előtt és szabad ég alatt, szerény keretek között végezhetem püspöki misémet.

[…] hozzátok is szólok kedves pravoszláv hívők. Mi titeket is szeretettel köszöntünk, értetek is imádkozunk, nektek is minden jót, erőt, egészséget kívánunk, hisz ti is a mi felebarátaink és testvéreink vagytok.

Tőletek nem követelünk semmit! Hisz ti, ellenünk nem vétkeztetek. Nem ti, de az állami hatóság vette el tőlünk erőszakkal templomainkat.

A világi hatalom birtokosai azok, akik a sztálini éra alatt barbár és fizikai erővel és jogtalanul felszámolták, likvidálták egyházmegyénket, a mi szeretett Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegyénket […].

Nemcsak, hogy gyűlölet nincs szívünkben üldözőink iránt, de hálát is adunk az Urnak, hogy elfogadta tőlünk azokat az áldozatokat, melyeket hitvalló és vértanú papjaink ajánlottak fel az Urnak. […] nem a mi erőnknek, de hitvalló-vértanú papjaink áldozatvállalása és a ti türelmes és alázatos imáitok esdekelték ki számunkra a kegyelmet, hogy itt lehetünk […]

Testvéreim! Elmúltak már azok a szörnyű idők, amikor durván, barbár módon ledöntötték az útszélen a kereszteket, mikor bezárták templomainkat, üldözték a vallásos hívő embereket, és hitükért a munkából is elbocsátották őket. Ezért ne féljünk, és ne szégyelljük hitünket megvallani…

[…] és ezenkívül, türelemmel, de állhatatosan kérjük és követeljük, hogy a világi hatalom birtokosai ismerjék el a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye létjogosultságát! De, és ezt ismételten aláhúzom, nekünk csak az állami hatóságtól van követelni valónk, és nem az orosz pravoszláv egyháztól és annak híveitől.

Nyomatékosan követeljük, hogy az állami hatalom birtokosai, a sztálini éra alatt elkövetett jogtalanságot orvosolják! És főképpen adják vissza a jogtalanul elvett ungvári püspöki katedrálist éppen úgy, mint Kárpátalja összes görögkatolikus templomát!"

A Munkácsi Egyházmegye papjainak egy csoportja 1989. november 4–5-én a második világháború után először utazott Magyarországra, Máriapócsra, és a kegytemplomban liturgiát végeztek. Nem kis személyes és közösségi kockázatot jelentett ez az esemény, hiszen megelőzte a hivatalos legalizáció kihirdetését. Azok a püspökök és papok jelentek meg teljes liturgikus díszben, akiket az illegalitás éveiben titokban szentelek fel. A zarándokokat Keresztes Szilárd hajdúdorogi püspök fogadta Máriapócson, s a magyarországi görögkatolikus papokkal és hívekkel közösen végezték a szertartást. A zarándoklat és a találkozás a hajdúdorogi megyéspüspökkel egy jelképes (bár vélhetően nem tudatos) mozzanatként értelmezhetú! A Munkácsi Egyházmegye papságát 1944-ben a hajdúdorogi püspök (munkácsi apostoli adminisztrátorként) készítette fel az egyházüldözésre, majd negyven évvel később az első templomban elvégzett nyilvános szent liturgia is a hajdúdorogi püspök közreműködésével valósult meg. Az ősi összetartozásnak egy szép pillanata ez az esemény.

A kárpátaljai görögkatolikus egyház legalizációjának következő állomása az ungvári görögkatolikusok ősi ungvár-ceholnyai temploma előtti téren megtartott, Julián-naptár szerinti karácsony megünneplése volt 1990. január 7-én. Az immár nyilvános görögkatolikus eseményen a Hajdúdorogi Egyházmegye és a magyarországi görögkatolikusok képviseletében részt vett Keresztes Szilárd püspök is.

A görögkatolikus egyház legalizálása Ukrajnában 1990. január 26-án történt meg, de ennek nagy nyilvánosság előtti tudatosítása csak 1990. június 5-én valósult meg, amikor a Zakarpatszka Pravda című újság a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye jogi személyként való bejegyezést közölte.

Szemedi János megyéspüspök 1990. július 23-án szervezte meg Ungváron az egyházmegye papságának első értekezletét Lelekács János (1924–1998) áldozópap családi házában. A gyűlésen a 3 püspök és a 36 áldozópap mellett még két laikus hívő vett részt.

A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye legalizációja utáni első alapszabályát 1990. augusztus 23-án ismertették és fogadták el. Ugyanezen a gyűlésen döntöttek a káptalan felállításáról és annak tagjairól is. Szemedi János megyéspüspöknek 1990. október 31-én sikerült bejegyeztetnie a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye Alapszabályzatát (Sztatut), melyet Ungvár város tanácsának a határozata hagyott jóvá. A szövegben a következő olvasható: "A megyei végrehajtó bizottság határozata értelmében a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye hivatala beiktatásra került 1990. szeptember 18-án a 172-es iktatószám alatt." Ukrajna Minisztertanácsának Vallásügyi Hivatala is kiadott egy 119-es számú Bizonyítványt a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye Alapszabályzatának a beiktatásáról 1991. szeptember 11-i dátummal.

A Munkácsi Egyházmegye 88 papja kezdte meg a nyilvános működést, akik közül 19-en hitvallóként túlélték a Gulág lágereit, 15-en hithűként élték végig a kommunizmus időszakát, 39-en titokban lettek pappá szentelve, és 15 áldozópap áttért a pravoszláv egyházból.

1989. október 2-án megalakult a területi rehabilitációs bizottság és annak magyar munkacsoportja is. Az volt a feladatuk, hogy tisztázzák az 1944 őszétől elhurcolt és munkatáborokba kényszerített magyar férfiak, köztük a történelmi egyházak lelkészeinek sorsát. A görögkatolikusok egyházmegyei hivatala 1990. szeptember 18-án kérelmezte az elítélt görögkatolikus papok rehabilitációját. Mindez 1990–1993 között meg is történt. A görögkatolikus egyházmegye rehabilitására azonban mind ez idáig nem került sor, amint az egyházmegye elkobzott ingatlanjainak és földjeinek kárpótlása sem valósult meg.

Az egyházmegye papjainak első gyűlésén határozták el a papképzés újraindítását és a Hittudományi Akadémia megalapítását. Szemedi János megyéspüspök 1990. október 10-én adott megbízást Beszkid Miron áldozópapnak a Papnevelő Intézet tanulmányi részének a megszervezésére. A munkácsi egyházfő 1991. január 2-án fordult M. I. Krajilohoz, a megyei tanács vezetőjéhez a Papnevelő Intézet bejegyzése ügyében. A papképzés Munkácson (Мукачево, UA) kezdődött el 15 papnövendékkel, akik hét közben polgári foglalkozásuk szerint tevékenykedtek, hétvégén pedig teológiai tanulmányaikat folytatták.

A Kárpátaljai Területi Tanács 1990. augusztus 21-én engedélyezte az egyházközségek bejegyzését is. Ekkor indult el az egykori görögkatolikus egyházközségek lassú visszatérése. Az említett év októberétől az egyházmegye központjában és az egyes egyházközségekben is elkezdődött az egyházi ingatlanok visszaigénylése. Az Ungvári Püspöki Székesegyházat 1991 őszén kapta vissza a görögkatolikus egyház, ahol október 20-án – 42 év után – végezték el az első püspöki liturgiát.

Meg kell jegyeznünk, hogy a második világháború után a kiépülő szovjet államhatalom hivatali struktúrája segítette a görögkatolikus egyház elsorvasztását. 1989 után pedig a "málladozó szovjet rendszer" hivatalai és az új adminisztratív struktúra együtt gátolták a teljes újjáéledést és rehabilitációt. Az egyházmegye ingatlanjait, intézményeit és vagyonát csak töredékében kapta vissza. Az 1945 után elkobzott 449, Kárpátalján maradt görögkatolikus templomból csak 101 került vissza a görögkatolikus egyházmegye híveihez. Az egyházmegye területén néha "véres incidensekbe" torkollott a görögkatolikus templomok körüli visszaszolgáltatási vita. Egy sajátos újkori egyházszakadást és vallási konfesszionalizációt (felekezeti újjászerveződést) élhettünk át a XX. század második felében, melynek kárvallottja a kárpátaljai görögkatolikus egyház lett.

A Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye első nyilvános papszentelését Szemedi János megyéspüspök 1990. augusztus 26-án Drágabártfalván (Доробратовo, UA), a Csodatevő Szent Miklós templomban tartotta meg. Az "Egyszemélyes Teológiai Akadémián" végzett papnövendékeket – Hrabár Tamás, Kubinyi Gábor, Pajkosi Miklós, Szűcs István – szentelték pappá.